Az elmúlt időkben sokat tanultam a fotográfiáról. S megannyi inspiráció ért. Híres fotósok a történelemből. Különböző művészeti ág, megannyi mű és alkotás. Talán hangvételben olykor már-már akkora hatással bírtak a saját látásmódomra, hogy néha kicsit más vizekre eveztem. Így történt az is, hogy a hétköznapi alapcsomagommá avanzsálódott a fényképezőgépem. Nem érdekelt, hogy plusz súly lenne , vagy hogy majd akkor mikor fogok fotózni, munka előtt, után, közben? Egyszerűen csak hagytam magamnak egy nagy ablakot a világra, hogy megtaláljam azt a kis pluszt a mindennapokban, ami épp olyan nagyon megragadja a tekintetem, mint semmi más akkor.

Persze gondolhatja mindenki most - atya világ, így aztán mennyi kép készülhetett... . Nem tűnik olyan soknak, hisz szinte minden nap szelektáltam őket és megtartottam azokat, amelyek már az exponálás idejében is nagy kedvenceim voltak, - tudtam, hogy ez az, amit viszont szeretnék látni a képen - s azokat , amiben láttam még fantáziát. A többit pedig könyörtelenül kitöröltem. Bizony, az első pár ilyen művelet fájdalmas is volt.

Mikor az utcán látott pillanatokat elkezdtem megörökíteni, valójában filmre fotóztam. Ebben a posztban viszont nem ezeket a képeket láthatjátok. Tehát honnan is ered igazán az utcákban sétálgatás egy kamerával a nyakamban? Onnan, hogy lett egy filmes gépem és aztán filmem is bele, és onnantól kezdve tudtam, hogy nem fogok csak úgy vaktában fotózgatni. Nagy extázisba estem ettől a - vissza a múltba és éljük meg a jelent egy pillanatban - résztől. A kockáim meg voltak számlálva ... S mivel azért nem olyan olcsó mulatság ez, nem is szerettem volna hat ugyanolyan képet (nem mintha lenne két egyforma kép szerintem). Erről majd egy másik bejegyzésben osztok meg veletek élményeket, és képeket. Ez legyen most egy kis betekintés oda, honnan is indultam el én a sétámra a fényképezőmmel a nyakamban...