Megáll az idő
Amikor legutóbb megkaptam a szomorú hírt, túlzás nélkül megszakadt a szívem. Persze az ember tudja, hogy az élet nem tart örökké, de valahogy mégis leforrázva érezhetjük magunkat, az ilyen és ehhez hasonló mondatok után. "Sajnálom, nem tudtunk segíteni rajta, egy órán át próbáltuk...", "meghalt.", "ma reggel 4:30-kor elhunyt...".
Ilyenkor számomra az idő leáll, és óhatatlan az életen morfondírozom. Az utóbbi 3-4 évem sorozatos családtag elvesztéssel járt. Biztos vagyok benne, hogy sok sorstársam lenne már csak a környezetemben is.
Elmúlik az élet. Elmúlunk akkor, amikor már nincs tovább. Vagy így, vagy úgy de kiszámíthatatlan módón szépen elhagyjuk ezt a földi létet, a nekünk szánt, szüleinktől kapott esélyt, életet, barátokat, szeretteket.
Megragadni azt, ami van, mert nincs még egy
Honnan tudhatjuk azt, hogy ez a pillanat megismételhető. Ez a beszélgetés visszatérhet, amit akár feszültséggel töltünk meg, vagy szomorúsággal, ellenkező esetben örömmel, szerelemmel, szeretettel?
Szoktuk mondani, nincs ugyanolyan pillanat az életben, amit már megéltünk. Ez egyértelmű. Mi is formálódunk, változunk, változik az életről alkotni kívánt szemléletünk. Tapasztalataink nyomot hagynak arcunk vonalainak mentén, s mindezt én csodálatosnak tartom.
Mesélni tud a testünk.
Sőt mi több, megannyi emléket hordoz. Azt hiszem ez minden adathordozónál elevenebb, fontosabb.
Mennyire csodás, hogy érzünk. Akiket meggyötört az élet és lezártak érzelmileg, azoknak is megannyi lenyomata van, mélyen, legbelül.
Hát ezért fotózom hallgatva, figyelve, megérzéssel.
Ebből indult ki minden, tudattalan, amikor beleestem ebbe a saját szemem által meglátott képek adta szabad keretbe. A fényképező lett az igaz társam, amivel megmutathatom mindezt, vagy legalább a lelkemen átfutó érzések egy részét kifejezhetem. Amiket szavakkal hiába próbálnék, lehet túl érzelmes, nyálas lenne sok fülnek.
Tudom, manapság minden is a képek készítéséről szól. Talán mégis fontos, kinek a szemén, milyen látással szemléltetjük azt, ami elénk tárul.
Egy ládikóban őrzött darabka
Mit kezdhetnék azzal a pillanattal, ami áthatja a lelkem minden szegletét? Elrabolom, elteszem emlékbe. Nyomot hagyok róla. Ez az egyetlen módja, hogy visszaidézzem gondolataimmal, amikor már nincs más, ami emlékezésre sarkalljon, mert elrohant mellettem az élet.
Kedves olvasóm,
talán veled is megesett már az a családi élmény, hogy képeken keresztül annyi történetet hallottál, ami addig egy eldugott, féltve őrzött kis dobozban, ládikóban, fiók sarkában gondosan becsomagolt kötegben őrizte az élet egy darabját. A felmenőid könnyed és kevésbbé üdítő pillanatait. Nem tudom, te mit éreztél akkor, de én azon kaptam magam, hogy egyre közelebb kerülök a származásomhoz. A működésünkhöz. Anyám és apám, a nagyszüleim gyerekkorából kialakult viselkedéséhez, szemléletéhez. Megértést és elfogadást, szeretetet éreztem. Örömöt láttam az arcukon, ahogy eszükbe jutott, mintha csak tegnap lett volna, az bizonyos pillanat.
"Még emlékszem, akkor mentünk..." ,
"Jó is volt az...",
"Akkor már papa nagyon beteg volt... de még látott téged. Az első dédunokáját."
Hát erről az érzésről van szó.
Mert van a jelen, amit átélünk jó esetben, jelenlegi szemléletünkkel.
S vannak ezek a pillanatok, amiről átéléssel hallom mesélni,
olykor csillogó szemmel azokat, akik még ölelnek.
Írtam neked valamit, amikor meglátogattunk ott, ahova nem szívesen megy az ember, mikor már csak testtől búcsúzhat, de nem volt lélekjelenlétem szavakkal elbúcsúzni. Így itt hagyom.
Aki élhet, végül halállal hagyja el ezt a földi létet.
Olykor hosszú, nehéz út vezet szenvedéssel.
S néha, mint most, hamar eljön az elmúlás
Csak egy percet adhatott volna még...
Holt helyett, élő búcsúzást.
-Papának emlékül, Domi
Köszönöm, hogy ölelhettelek.
