Story time
Social media
Számomra nagyon szórakoztató, hogy mindannyian beleesünk abba a hibába - észrevételem pedig természetesen önmagamban csúcsosodik ki-, hogy alapul vesszük mindazt a kirakatot, ami az interneten van. Példaként tekintünk rá és tudat alatt egyszer csak elkezdünk rosszul lenni attól, hogy mi nem így élünk, nem vadiúj macinaciban, fényes lakásban és divatnak épp teljesen megfelelő, fotós háttérnek való közegben isszuk a kávénkat, ami már-már speciality szintűnek mondható. Nyilván mindenkinek vannak szeretett dolgai. Olyan szokásai, amik varázslattal megfűszerezik a napját. Viszont, nem elvárható az, hogy mindannyian úgy éljünk, mintha az életünk folyton szipi-szupi lenne, a lakás csili-vili és korszerű, van pénzünk újabbnál újabb bútorokra és a kávénk is olyan, hogy megszólal magától. miközben kora reggel még csak nyoma sincs az ébredésnek az arcunkon, hanem már harci díszben tetszelgünk, mintha így pottyantunk volna ki a szülőcsatornán át.
S mi történik?
Olyan nyomás helyeződik ránk, hogy valamit nem csinálunk jól, nem itt kéne tartanunk, nem így kéne kinézzen a reggelünk, a nappalunk, bármelyik pillanata az életünknek... Elmegy mellettünk az élet anélkül, hogy észrevehetnénk a maga tökéletlenségét, mivel azzal foglalkozunk, hogyan lehetnének a pillanataink ugyan olyanok, mint amit az interneten oly sokan publikálnak.
Hadd szemléltessem olyan példán át, amit én éltem meg....Volt, hogy nem egyszer megpróbáltam megörökíteni egy tökéletesnek gondolt étel tálalását, miközben azzal játszadoztam, hogyan ne látszódjon a háttérben, hogy olyan helyen élek, amire épp telik a fizetésemből, hogy a falak nem frissen festettek, s a kő is helyenként megkopott, hogy a szegélyek már nem a helyükön vannak, hogy mondhatni szoci épületben lakom. S ezzel valójában semmi gond. JObban fogalmazva, ez az élet része, hogy nem esik minden az ölünkbe. No de ez csak egy mellékvágány. Az ételemmel addig játszadoztam, hogy szép legyen a fotó, hogy kihűlt... kurvára nem érte meg. Korgott a hasam, valójában éhes voltam már régóta... Aztán ahogy ráébredtem, mit csinálok egy fotó kedvéért, ami egy tucat lesz a sok közül, felnevettem, elneveztem magam bolondnak és idővel ki is kopott ez a szokás belőlem. A lényeg, hogy átbillent a mérleg nyelve, nem az volt a lényeges, hogy hogyan élek valójában, hanem hogy hogyan élhetnék kirakat módra. Mélyre nem csúsztam le a megváltásért, hál istennek hamar felébredtem a vágyakozásból. Ez nem azt jelenti, hogy ne teremtenék az életteremben olyan harmóniát, ami nekem jól esne, csupán ezek nem állandók. Nem lesz mindig tiszta a lakás, rendezett szoba, fotózni való étel, hamupipőke arc kora reggel. S emiatt egy cseppet sem szeretnék aggódni vagy frusztrálódni.
Az itt lévő képek pedig ékes példájaként statuáljanak annak, hogy minden ember ugyanúgy ide jár, ha hívja a szükség. Akár azt hazudja(magának is)életnek, ami az interneten folyik, akár nem.
Végül de nem utolsó sorban, ez a két hozott ellenpólus, amúgy megfér egymás mellett. Csak vegyük észre, hogy ami a vörös szőnyegünk - ahogy azt a számomra meghatározó pszichológusok előadásán hallottam (Csirmaz Luca, Fodor Alexandra) , s innen is indult a sorozat ötlete - a színfalak mögött játszódik, nem a színpadon
