Az elmúlás oly természetesnek tűnik az őszi táj kémlelésekor
Megakadályozhatatlan, gyönyörűséget kísérő elköszönés.
Mégis,
ha mi emberek köszönünk el ettől a világtól, nagy hiányt hagyva magunk után másokban, nem önt el a békesség, a kémlelés utánozhatatlan szépsége.
Nézünk, de nem látunk tovább annál, ami történik. Magyarázatot keresünk, hogy a Miért? ne vesszen el értelmet sötétségben.
Pusztít, meghökkent, magával ránt, vagy épp az érzések kerülnek a föld alá, jó mélyre, ahol nem találhat rájuk senki. Még nekünk is feladat leásni mélyre, amit a múlás maga alá temettetett óhatatlan.
Furcsa paradoxon ez, pedig a természet rendje, egy és utánozhatatlan továbblépés, levél hullás egy másik értelemben.
Van az, amikor már felkészülünk tudva, hogy nincs sok hátra, itt a változás szele. Néha pedig annyira kiszámíthatatlan, hogy nincs rá felkészülve a bennünk munkálkodó lelki erő. Komolyan feladat a megküzdés, a búcsúzás, az igazságtalanság érzésének elbocsátása.
Itt állok, s bambulok magam elé meredten
Nem értem, mi folyik itt. Nincs rá magyarázat, nem is találok indokot, kapaszkodó darabot a föld színe felett.
Pedig már megszokhattam volna az utóbbi években. Már túl vagyok az összeomláson, túl azon a sokkon, mely értelmezhetetlen, artikulálatlan sós tengert kísér a szemgödör belsejéből. Ki nem száradjon a fájdalom árka.
Amíg nem
szembesít az élet szürke hétköznapja, el sem hiszed. Amikor bemutatkozik, megérzed, radikális döntés születik benned. Rendben van, így van rendje, okkal történt. Vagy a vele járó érzés annyira nehéz, hogy inkább távol tartod lelked kapujától, nehogy rad törje az ajtót.
Hisz a kikerülhetetlen elől akkor vagy biztonságban, ha társaddá fogadod, megengeded, hogy néha hívatlan vendégül fogadd. Vagy pedig olyan messze küldöd rázárva az ajtót, ahonnan nem nyúlhat utánad.
De talán nem szabad feledni
ha közel van, ha távol, mindig itt van! Vagy itt melletted, vagy a föld mélyén. De létezik!
Minél többször találkozol vele, annál valósabbá válik, s már nem egy idegen lesz. Lassan beengeded és elfogadod, ő most és itt jár vendégségben. Nem zavar tovább, csak amíg muszáj. Nehéz, mély lábnyoma után a lélek, mégis elmúlik lassan, amíg ki nem kopik, amit itt hagyott. Amíg a lábnyom egy lesz a sok közül.
A levél lehull,