Kamera a szemek helyett
Elképzelem a világot úgy, hogy az emberek szeme helyén csak lencsetagok vannak, mint egy objektívben. Nagyon új és izgalmas feltételezés, fantázia ez, de valójában úgy érzem, ez igaz és jobban képezi a mindennapjainkat, mint gondolnánk. Nyilván függ ez attól, ki, miben nőtt fel. Milyen szokások övezték élete azon szakaszát, amikor a személyisége kiforrott, amikor önmaga lett minden őt jellemző mintával, megmozdulással.
Talán a mai napokban egymást kergetjük őrületbe azzal a tömérdek információval, amit belehányunk az internet mélyebbnél mélyebb bugyraiba gondtalan.
Szuper dolog az, hogy ennyi szeme van a világnak, de vajon közben élünk is, vagy lassan a képek mesélik el az életünk? Hol marad az érzelem? Hol marad az a gondolat, hogy a jó dolgokhoz idő kell, türelem és gondosság? Miért érezzük azt, hogy rohanni szükséges minden pillanatban? Hogyan vagyunk azzal, hogy legbelül szinte minden második ember lassítani akar, mert akaratlanul is túl sok minden van... sok a teendő, többféle munkát végez, nagy az életének palettája.
Ahogy érzed kedves olvasóm, soraimban a téma több ágra bontható, hisz minden mindennel összefügg. Komplexitást igényel és nem is akármilyet. Mégis most visszakanyarodok kicsit ahhoz, miként árasztjuk el mindannyian a virtuális teret azzal a képhalmazzal, amit régen, ha egy életöltőnyi alatt, sikerült megalkotniuk drága felmenőinknek.
Ha ezt dédi papa látná....
Dédi mama falán van egy kép, vastag, cirkalmas, arany színű kerettel. Ő van rajta dédi papával és a lányaival. Amikor bemegyek hozzá a szobába, mindig új élményt nyújt, ahogy a képet szemügyre veszem. Megismerkedem azokkal a szempárokkal, azokkal az emberekkel , akik a rokonaim és élőben is ismerem őket, de már nem azokból az éveikből. Ha ültél már le múzeumba egy kép elé távolabbról, szerintem ismerheted ezt az érzést, amikor átadod magad azoknak a pillanatoknak, hogy elidőzz az eléd táruló világban.
Több vállalkozás is alapszik azon, hogy az algoritmust és a különböző követelményeket figyelembe véve posztoljon, akár napi 10 képet is. Kérdem én, minek? Közben mégis van alapja... hisz nem hasukra ütve találták ki ezeket a módszereket. Szép monitorozása ez annak, ki milyen mennyiségben fogyasztja a pixeleket napi szinten.
Engem mégis elgondolkodtat, fotósként sokszor nem látom értelmét annak, hogy az, amit megalkottam, elvesszen az éterben. Természetesen ehhez nekem is be kellett járnom egy utat. Én is voltam a pálya elején, még most is ott vagyok, csak más minőségben. Készítettem sok-sok számomra új élményt jelentő képet. Elindultam egy önfelfedező túrára a kis gépemmel. Szuper dolog ilyen utat bejárni. A fejlődés is az. Ahogy viszont sok más embernek is, nekem is rá kellett jönnöm, az életszakaszok váltják egymást, sok lesz a "fölnőtt" kötelesség, beszivárognak azok a dolgok, amikhez amúgy nincs kedvünk , de csinálni kell (néha magunk se tudjuk miért...). Hogy miért írom ezt ebbe a témába? Így kezdtem el máshogy értékelni az időm és rájönni arra, hogy amit csinálok, amire időt szánok, azt szeretném jól és átgondoltan tenni. Vagy pedig olyan indíttatásból, aminek van értelme, ami ad számomra valamit. Olykor a legegyszerűbbnek tűnő dolog a megoldás... Utat engedni és szabadon szárnyalni hagyni az érzelmeim. Ami azt illeti a fotózásban ez működik.
Ma már többször átgondolom, mi az, amit szívesen megosztok, látom létjogosultságát , hogy publikáljam. És bőszen tanulom azt, miként élhetem meg a pillanatokat. Ez őrzi meg ezen percek és élmények intimitását.
Számomra nem nyújt nyugalmat és békét az, hogy napi szinten megfojtanak a pixelekbe nyomorított világok. Fontosnak tartom egy képpel átadni azt, amit üzenni szeretnék, amit az adott témám adhat. De nem tartom hasznosnak, hogy ha mindez kárba vész.
Ki, hogy van ezzel? Személy szerinti véleményem, hogy amikor ennyire szabad a hozzáférés a bolygón mindenki életéhez szüntelen, könnyen megeshet, hogy a saját mikro környezetünkben elfelejtünk élni. Nyelt már be a tiktok és a közösségi média egyéb felülete is, nem egyszer. Borzasztóan feszült tudok utána lenni. Mert elfelejtem, mik a terveim, az energiám szétszóródik, és dekoncentrált leszek. Annyi inger ér minket és annyi emberrel kerülünk így összeköttetésbe közvetlen vagy közvetve, hogy valójában a végén baromi egyedül találjuk magunkat a sötét szobában.
Nem beszélve arról, hogy szerintem minőségileg és érdemben képtelenség ennyi képi információt befogadni, mint ami ér minket, munkába menet jövet, fizetés közben a kasszánál, út közben , a zebrán átsétálva... a bensőséges életterünkben, egy embertársunk közvetlen társaságában.
