"Egyik legfontosabb cselekedetünk az életben, hogy egyik lábunkat a másik elé tesszük. Induljunk hát!"
ERLING KAGGE
Azt olvastam sokszor, hogy a séta mindig jót tesz úgy a testünknek, mint a lelkünknek. Az utóbbi években nagyon sokat sétáltam munka után, és a fényképezőgépem is a kezemben volt. Erről egy korábbi cikkben írtam is már nektek.
Amikor a fotográfus képzést elkezdtem, megkérdezték tőlem, milyen téma áll hozzám közel? Akkor nehezen tudtam még megválaszolni. Mit mond ilyenkor az ember? Minden? Hisz a szárnyunkat bontogatjuk az első pár évben, amíg rátalálunk arra, mi az, ami kedvencünk lesz. S akkor még ott van az is, hogy néha érdemes kilépni a megszokott keretből pihenőként.
Aztán teltek a hetek és ahogy visszanézegettem a képeim, rájöttem, hogy az emberek közel állnak hozzám. Nagyon empatikusnak tartom magam és világ életemben érdekelt kiben, milyen érzések kavarognak különböző élethelyzetekben. Na de hogyan kapcsolódik ez a fotózáshoz?
Aki szakmabeli tudja, mennyire elengedhetetlenek ezek a tulajdonságok, ha emberekkel szeretnénk dolgozni.
S hogyan kapcsolódik össze ez a két szál? Nagyon egyszerű, hisz a nevében is benne van. Azért álmodtam meg és hoztam létre ezt a típusú portré fotózást, mert szeretném, hogy aki engem választ fotósának, a séta során bátran tudja majd magát adni és így én is még inkább őszinte és a személyiségét hűen tükröző képet készíthessek róla.
S ki más tudná legjobban jellemezni ezt, mint aki részt vett már ezen?
“Különleges élményben lehetett részem Domi “Sétálj velem” fotózása alkalmával.
Többször voltam profi fotózáson, de ilyen kellemes, emberközeli módon nem tapasztalhattam meg egyik alkalmat sem.
Domi lágy, empatikus, őszinte és kedves személyisége garancia arra, hogy a legfélénkebb fotóalany is feloldódik, mire eljön a képek elkészítésének ideje. Időt, türelmet és energiát nem kímélve valóban szeretné megismerni azt, akit fotóz. Remek hallgatóság és beszélgetőpartner. Ez visszaköszön a fotókon: természetes, fesztelen, lendületes a végeredmény. Dominál jobb fotóst el sem tudok képzelni. Köszönöm neki a szép képeket!”
Időről időre azt érzem, hogy érdemes csináltatni néhány fotót magamról. Nem vagyok éppen fotogén, ám mindig próbálkozom. Nem keresem a fotósokat, sodorja elém az élet, hol egy kollégát, hol egy facebook csoportból valakit.
Dominikát is így "találtam". Nem indult "felhőtlen" a kapcsolatunk, a munkám miatt már egy időpont módosítással indítottunk, aztán a helyszínen is vacilláltunk, mígnem a Füvészkertben maradtunk .
Domi valamit rosszul állított be a telefonján, elkeveredett... én pedig hiába kerestem a számát, nem találtam, a net is akadozott... Aztán végül sikerült elérnünk egymást.
A képekből úgy ítélem meg, hogy érdemes volt rá várni.
Szerintem egy órán keresztül, csak mászkáltunk, növényeket ismertünk fel és simogattunk, rácsodálkoztunk a kaktusz ezer féléjére, valamint rengeteget beszélgettünk. Vagyis, most így visszagondolva... azt hiszem én beszéltem többet.
Ha egymás mellé rakjuk az első fotóimat és az utolsókat, látszik, hogy a harmadik óra végére, mennyire felszabadultan csapkodom a vizet az esernyőmmel :)
Domi észrevétlenül vett rá arra, hogy kinyíljon nem csak az ernyőm, hanem jómagam is. Imádtam, hogy észrevette, mennyire fontosak nekem a színek, a kiegészítők. Igazából a rengeteg átküldött képből nem tudtam 10-et választani... a legkevesebb is 35 volt, ami tetszett és a végén maradt 19, amit bátran vállalok. Egy hétig próbaképpen az egyik fotója volt a profilképem, zajos sikert aratott!
