Épp egy nagyot kortyolsz a forró fahéjas kávédból, én azon tűnődöm az íze kedvéért vagy megszokásból isszuk-e. Jobbára a magam részéről, kedvem függvényében tudok is válaszolni. Neked pedig felteszem a kérdést. Rám nézel, röviden vállat vonsz, és mély levegővel ellopod a bögre felől a fűszerek illatát. Mintegy késleltetett tükör elmosolyodva követem a példád, nem ugyanazt rendeltük, de osztozunk a kellemes érzés örömében. Sok év eltelt már azóta, hogy láttuk egymást. Van miről beszélni még ha az csendben bontakozik is ki. Nem az ablakhoz ültünk, ott mindig húz a hideg. Eggyel beljebb, pont jónak láttuk, így szemlélhetjük az utca zaját, csakúgy mint a néma filmeket. Hamarosan jön a naplemente, a túloldalon látom már az épület színeinek harmonikus változását. Még mindig megvannak az apró pillanatok örömei.

És ugyanakkor ha mindezt elmesélném, - ha tudnám mit mondhatnék,- akkor ez a kávé ott és akkor nem is létezne. Talán már én sem lennék az, aki lehetnék. Talán nem is tartanánk a kapcsolatot, vagy csak felszínesen, ami egy idő után semmivé lesz.

Ne tévesszen meg, ez nem ígéret, ez egy újabb kép, amit táplál a remény és az elképzelés, hogy így is alakulhat majd az élet.